Istennel beszélget egy szent ember. Mondja neki:

 

Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.

Isten odavezeti a szent férfit két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi a szent embernek, hogy betekintsen.... A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. A szentnek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni. A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:-          Amit most láttál az a Pokol volt.Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben. De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:

Én ezt nem értem!

 

Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten – ez igazából csak képesség” kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

 

---

 

Egy férfi sétál kutyájával az úton

 

A férfi élvezi a tájat, mikor ráébred, Ő már halott...

Emlékezett arra, mikor haldoklott és akkor hirtelen az is beugrott neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évek óta halott volt. Azon kezdett el gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak. Egy idő után elértek egy magas, fehér falhoz. Drága márványnak tűnt. Hosszú sétány vezetett fel a domb tetejére, ahol egy magas boltív húzódott, ragyogva a napsütésben. Mikor elsétáltak a boltívig, akkor látták a hatalmas és lenyűgöző kaput, az oda vezető út pedig mintha aranyból lett volna. Megindultak a kutyával és ahogy közelebb értek, észre vettek egy asztalt az egyik oldalon, ami mögött egy ember ült.

Mikor még közelebb értek, megszólalt:

- Elnézést, megmondaná, hogy hol vagyunk, kérem?

- Ez a Mennyország, uram!; válaszolt az ember.

- Remek! Kérhetnénk egy kis vizet? - kérdezte.
- Természetesen, uram. Jöjjön csak be és azonnal hozatok egy pohár jeges vizet Önnek, invitálta be az

ember és a kapu elkezdett megnyílni.

- Bejöhet a barátom is? kérdezte a kutyusára mutatva.

- Sajnálom, uram, de állatokat nem engedhetek be.
Az utazó gondolkodott egy pillanatig, majd megfordult és visszament az útra a kutyussal együtt, hogy akkor inkább folytatja útját.

 

Újabb hosszú séta és újabb magas domb után elérkeztek egy földútra, ami egy farm kapujához vezetett. Ez a kapu úgy nézett ki, mint amit soha sem zárnak be. Kerítés sem volt. Ahogy közeledtek a kapuhoz, észrevettek egy fának támaszkodó embert aki épp olvasott.

- Elnézést, uram, kérhetnénk egy kis vizet? -kérdezte.

- Persze, ott egy kút, jöjjenek; - érkezett a válasz.
- A barátom is bejöhet? - kérdezte az utazó, a kutyusra mutatva.

- Van egy tálka a kút mellett- bólintott az idegen.

Beléptek mindketten és megtalálták az öreg kutat meg a tálat.

Az utazó megtöltötte vízzel, hosszan ivott, újra töltött és letette a kutya elé.

Mikor mindketten eleget ittak, visszasétáltak a férfihoz a fa mellé.

- Mi ez a hely?- kérdezte az utazó.

- Ez a Mennyország- válaszolt a férfi.

- Ez furcsa, egy fickó lentebb ugyanezt mondta.

- Úgy érti az arany út a márvány kapukkal?

- Neeem. Az a pokol.

- Nem bosszantja, hogy így megtévesztik az embereket?

- Dehogy. Örülünk neki, hogy előre kiszűrik az olyanokat, akik hátrahagynák a legjobb barátjukat.

 

---

 

A gyorshajtó

 

Egy 70 km/h max. sebességű útszakaszon, 250 km/h sebességgel radarba futó autós védőbeszéde a bíróságon :

Tisztelt bíróság, valóban láttam egy fehér alapú, kör alakú táblát, amiben a 70-es szám volt, de nem volt semmilyen mértékegység mellette. Ahogy önök is tudjak, az 1837. július 4-i törvény kötelezi Franciaországot is a metrikus mértékegység használatára. Továbbá az 1961. május 3-i 65/501 számú törvény kimondja, hogy a hosszúság mértékegysége a méter, és az idő mértékegysége a másodperc. Én el sem tudom képzelni, hogy a Belügyminisztérium nem tartja tiszteletben a Köztársaság törvényeit. Tehát logikus, hogy ha nincs odaírva a mértékegység, akkor a sebesség alapértelmezés szerint m/sec-ban értendő. A 70 m/sec maximális sebesség, megfelel 252 km/h-nak. A rendőrök azt mondták, hogy 250 km/h
sebességgel autóztam. Nem is vonom kétségbe a rend őreinek pontosságát. Tehát 2km/h sebességgel a sebességkorlát alatt voltam. Így tisztelettel kérem a bíróságot, hogy adják vissza a jogosítványomat, amit egy sajnálatos tévedés folytán vettek el a rend éber őrei.

 

---

 

Egy férfi eltéved a hőlégballonjával.

Lejjebb ereszkedik, lenn a földön meglát egy nőt, és odakiált hozzá:
-Elnézést, tudna nekem segíteni? Megígértem egy barátomnak, hogy találkozom vele egy órával ezelőtt, de eltévedtem, és most azt sem tudom, hogy hol vagyok.

A nő a földön így felel:
- Ön egy hőlégballonban tartózkodik, körülbelül 10 méterrel a talaj felett. Az északi szélesség 40. és 41., illetve a nyugati hosszúság 59. és 60. foka között van.
- Maga biztosan mérnök - mondja a hőlégballonos férfi.
- Az vagyok - feleli a nő. - Miből jött rá?

A hőlégballonos férfi így válaszol:
- Minden, amit mondott nekem, technikailag korrekt, de fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az Öntől kapott információkkal, és az a helyzet, hogy még mindig nem tudom, hol vagyok. Őszintén szólva nem volt túlzottan a segítségemre, csak feltartott az utamban.

A nő erre így vélekedik:
- Maga pedig szerintem szocialista politikus.
- Igen, - bólint a hőlégballonos férfi egyetértően - de ezt honnan tudta?

A nő azt feleli:
- Nem tudja, hogy hol van, sem azt, hogy hová tart. Jelenlegi pozíciójába a kedvező széljárás sodorta. Olyan ígéretet tett, amelyről fogalma sincs, hogyan fogja betartani, és a maga alatt lévő emberektől várja, hogy megoldják a problémáit. Igazság szerint pontosan ugyanabban a helyzetben van, mint mielőtt találkoztunk, de állítása szerint most már én tehetek róla!

---

 

Gombostűt a tűpárnában

Magyarország földjének mélyén,
Makó közelében olyan gázkincsre bukkantak hivatásos külföldi kincsvadászok,
amely negyven éven át képes volna biztosítani Magyarország gázellátását,
vagy a mostani ínséges időkben egy intenzív, húsz évre rövidített
kitermelést véve alapul, akkora bevételhez juttathatná a magyar
államkasszát, amely rövid idő, mondjuk öt-tíz év alatt a magyar
életszínvonalat körülbelül az ausztriaira emelné, és húsz év múltán a magyar
gazdaság csak e gázkincsnek köszönhető en felzárkózhatna a gazdag Európához.

Mindebben nincs semmi túlzás. Minden érdeklődő ember tudta, hogy az Alföld
mélyén többféle kincs lapul - olaj, gáz, termálvíz -, csak meg kell találni,
de az sem nehéz, csupán fúró és némi türelem kell hozzá.

Körülbelül olyan feladat ez, mint gombostűt találni a tűpárnában. A Falcon
Oil, ez a kanadai központú multi cég képes volt - saját állítása szerint -
egy éven át keresni, amíg telibe találta a gombostűt, vagyis a 600 milliárd
köbméteres gáztartályt, lent, hat kilométer mélyen a föld alatt.

A cég - nem tudni hogyan és mennyiért - kizárólagos jogot kapott 35 évre a
magyar államtól a gázkutatásra, és ami elképesztő, a gáz kitermelésére és
eladására is. A magyar állam szerényen csak 12 százalék bányajáradékot kér
cserébe, vagyis odaajándékozta a Falcon Oil-nak e páratlanul értékes
gázkincs 88 százalékát.

Hogy mennyi pénzről van szó? Ebből a gázkincsből az utolsó fillérig ki
lehetne fizetni a teljes magyar államadósságot, ami egyúttal a magyar
gazdaság elképesztő felerősödését eredményezhetné. Avagy fel lehetne
függeszteni a megszorításokat, sőt emelni lehetne a nyugdíjakat és a
béreket, és a gazdaságot serkentő intézkedéseket lehetne indítani.

Felfoghatatlanul sok pénz, ami a jelek szerint majdnem mind a másé lesz. Nem
kell, hogy így legyen. A magyar jog ismeri a feltűnően aránytalan szerződés
fogalmát. Az ilyen szerződést meg lehet támadni, és amíg jogállam volt
Magyarországon, addig a bíróság az ilyen szerződéseket meg is semmisítette.
Íme, itt a nagy történelmi pillanat a nagy közös cél, amelynek mentén közös
nevezőt találhatnának az ország egymással szembenálló erői.

Senki nem vitatja el a külföldi befektető jogát a tisztes haszonhoz, de
senki sem fogadhatja el a tisztességtelen haszon érvényesítését.
Tudtuk, hogy Magyarország földjének mélyén kincsek lapulnak, örömmel vettük
a kalandos kedvű vállalkozók jelentkezését, azonban az államnak jól
felfogott érdeke, hogy az ország földjében rejtőző kincs kiaknázása az
ország népének érdekeit szem előtt tartva történjék.
Magyarország nem Rhodesia, és ez nem a XIX. század.

A Gyurcsány-kormány lapzártakor hallgatott a szerződés tartalmáról. Van
azonban egy pont, ahol már meg kell állítani a dolgok menetét. A makói
gázkincs kitermelése nem történhet meg a mostani feltételek között. Az
ország népe nem nézheti ölbe tett kézzel saját kifosztását. A történelmi
hanyatlásnak és a kollektív hülyeségnek egy ponton véget kell vetni. Azért,
mert lelkiismeretlen bűnözők a maguk pitiáner hasznára, olcsó jutalékokért
kiárusítják apránként és nagyban az ország kincseit, még nem kell feladni
mindent, még érdemes harcolni mindazért, ami megmenthető.

A magyar nagytőkének sem áll érdekében az ország kifosztása. Talán vegyünk
példát a horvátokról. Ők nem adták oda koncesszióba sem 35 évre, sem
rövidebb időre, sem a Falcon Oil-nak, sem másnak az Adriát.
Inkább maguk építettek autóutat, hogy a turisták kényelmesebben odaérjenek.
Nota bene: az ügyes kanadaiak a horvátoktól bérelték azt a fúrótornyot,
amivel Makónál gázt találtak.

 

---

 

A Józan Ész halálára
(nyugodjék békében)

Ma egy szeretett barátunk halálát siratjuk: a Józan Észét, aki sok éven át
volt közöttünk. Senki sem tudja biztosan, hány éves volt, mivel születési
adatai már régen elvesztek a bürokrácia útvesztőiben.

Emlékezni fogunk rá, mert olyan értékes leckéket adott nekünk, mint
"dolgozni kell, hogy tető legyen a fejünk felett" és "mindennap kell
olvasni egy keveset"; hogy tudjuk, miért lel aranyat, ki korán kel, és
hogy felismerjük olyan mondatok érvényességét, mint "az élet nem mindig
igazságos" és "lehet hogy én vagyok a hibás".

Józan Ész egyszerű és hatásos parancsok ("addig nyújtózkodj, ameddig a
takaród ér") és megbízható szülői stratégiák ("nem a gyerek, hanem a
felnőtt dirigál") szerint élt.

Egészsége akkor kezdett gyorsan romlani, amikor jó szándékú, de hatástalan
szabályokat kezdtek alkalmazni: jelentések egy hatéves kisfiúról, akit
szexuális zaklatással vádoltak, mert megpuszilta egy osztálytársát;
kamaszokról, akiknek iskolát kellett változtatniuk, mert feljelentették
drogot áruló társukat, vagy a fegyelmezetlen diákját megdorgáló tanítónő
elbocsátása csak rontott az állapotán.

Józan Ész akkor kezdett háttérbe szorulni, amikor szülők csak azért
támadtak a tanárokra, mert azok végezték el azt a munkát, amelyben a
szülők csődöt mondtak: fegyelmezetlen gyermekeik fegyelmezését.

Még tovább hanyatlott, amikor az iskoláknak szülői engedélyt kellett
beszerezniük ahhoz, hogy beadjanak egy aszpirint, bekenjenek egy gyereket
naptejjel, ugyanakkor tilos volt tájékoztatniuk a szülőket, ha egy
diáklány teherbe esett, pláne ha abortuszt akart csináltatni.

Józan Észnek elment a kedve az élettől, amikor a tízparancsolat nevetség
tárgyává vált, némely "egyház" üzletté aljasult, és amikor a bűnözők
kezdtek különb elbánásban részesülni, mint áldozataik.

Józan Ész számára kemény csapás volt arról értesülni, hogy az ember már
nem védheti meg magát egy tolvajtól a saját házában, ellenben a tolvaj
beperelheti őt, ha kezet emel rá, és hogyha egy rendőr megöl egy bűnözőt,
még akkor is, ha ez utóbbinál fegyver volt, azonnal eljárás indul ellene
aránytalan védekezés miatt.

Józan Ész halálát megelőzte szüleié: az Igazságé és a Bizalomé, a
feleségéé: a Bölcsességé, a lányaiké: a Felelősségé és a Törvényességé, a
fiuké: az Ésszerűségé.

Túlélik szörnyű mostohatestvérei: Hívják ide az ügyvédemet, Nem én voltam,
Ne szólj bele és A társadalom áldozata vagyok...

Nem voltak sokan a temetésén, mivel nagyon kevesen fogták fel, hogy
elment. Ha még emlékszel rá, küldd tovább ezt a levelet.

Ellenkező esetben csatlakozz a többséghez ... ne tegyél semmit...

 

---

 

A vak leány

Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:

- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.

Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.

A fiú megkérdezte:

- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?

A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.

A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.

Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.

Az élet ajándék.

Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.
Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.
Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar mentek el a másvilágra.
Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned, gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz.

"Egyetlen szó létezik,ez a szív szava."

 

---

 

Tudod, azt hiszem, ez az egyik legcsodálatosabb történet, amit valaha hallottam...

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam. Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak:

-Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem... Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet!

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal?

Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett.Aztán a kisfiú
odafordult a mellette álló idős hölgyhöz:

-Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?

Az idős hölgy ezt felelte: -Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát,kedveském.

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba. Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a
babát?

-Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra.Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki.

Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

-Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most ô van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. 

A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta:
-A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz.

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról,amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem:

-És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, igy soha nem fog engem elfelejteni. Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen.

Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút:

-Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?
Oké - mondta -Remélem, van elég.

Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta:

-Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt!

Aztán rám nézett és hozzátette:
-Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a  húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát.

Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből...
Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ezelőttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.
A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett.

Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt. Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.

És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle.

 

---